1954-ben születtem, a Ratkó-korszakban. Ebben az időben az volt a jelszó, hogy „asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség”. Nem terveztek volna még, mivel apukám katona volt, anyu pedig csak tizenkilenc éves és a Testnevelési Főiskolát hagyta abba így miattam. Anyu félt a szüléstől, ezért terhességének utolsó időszakában, 38. hetében - bár Budapesten született és élt, gondolt egyet és vonattal leutazott az akkor épp Debrecenben lévő édesanyjához. Szerencsém volt, nem a vonaton zötykölődve születtem meg, hanem a debreceni Demke kórházban. Sokáig vajúdott anyu, farfekvéses voltam, mégsem "császározták." Elmondása szerint nem sírtam föl, kék-zöld voltam és az szülészeten hideg-meleg vízbe mártottak felváltva addig, míg kegyeskedtem életjelet adni magamról. Mondta az orvos: "ha majd 18 éves leszek, egy szál virággal jelenjek meg nála, akkor tudja, hogy "nagy túlélő" vagyok."

Ezután anyu Pestre utazott velem és két hónapos koromban elvitt az akkori Naphegy téren lévő Testnevelési Főiskolába megmutatni. Elmondása alapján egykori osztálytársai nagy ovációval fogadtak. Fejlett, szép csecsemő voltam, kreol bőrrel, hatalmas barna szemekkel, nagy szempillákkal és kézről-kézre jártam, majd a magasba emeltek és  közölték, hogy "itt a jövő nagy sportolója, majd én befejezem, amit anyu elkezdett." Olyan ismert olimpikonok örvendeztek nekem, mint Tóth Géza többszörös aranyérmes súlyemelő, Kulcsár Gergely aranyérmes gerelyhajító, stb. (Ez sajnos nem jött össze, mert a nagynénémnél nyaraltam Körösladányban, és fertőző májgyulladást, sárgaságot kaptam 6 évesen. A közvetlen környezetem ekkor Gamma-Globulin védőoltást kapott. Évekig felmentettek tornából és mivel utolsó óra volt, haza engedtek helyette. Mikor tornázhattam és előszőr hallottam órán: "kezeket mellső középtartásba fel", néztem, hogy ki mit csinál, ilyen szinten lemaradtam és szégyenkeztem is.)

Költözésben, utazásban bőven volt részem: Pestről-Debrecenbe utaztunk, ott születtem, majd újra Pest, ezután Kőrösladányban éltem a nagymama-nagypapa lakásában, saját szobában anyuval. Két éves lehettem, mikor nagymama anyuéknak vett egy kis házat Szigethalmon. Itt nagyon szerettem élni. Emlékszem, szabadnak éreztem magam, kinn az udvaron töltöttem időm nagy részét. Volt egy háromkerekű biciklim, hátul kis tároló ládikával és abba gyűjtögettem minden számomra értékes dolgot. Voltak kiscsibéink, tyúk, libák, kutya, cica. Nem messze tőlünk egy nagy erdő, akkor még nem volt beépítve Szigethalom, és ott volt a Duna közel hozzánk. A szabadság földje volt számomra. Sokat sétáltam, elfeledkeztem az időről, anyu többször keresésemre indult. Volt egy aranyfülbevalóm, amit mai napig sem tudom, miért, egyszer kivettem a fülemből és eldugtam az erdőben egy fához. Anyu megkérdezte, hol van? Én pedig odavittem és megmutattam neki.

Nagyon mély volt a hangom, a nevemet, hogy Komoróczki Ibolya így mondtam ki: Komcki Obalya. Ezen mindenki nevetett. Ha anyu megkérdezte, mit főzzek kislányom, közöltem: húst.
Mikor nagymama beteg lett és haldoklott, ismét Körösladányba utaztunk. A nagy tiszteletnek örvendő Merán gróf nagyon szerette a családunkat, nagypapám az ő fiának készített biciklit megrendelésre és én ajándékba kaptam egy címerükkel ellátott ezüst kiskanalat és ezzel etetett anyu. (Ezt a kanalat azóta felajánlottam a Kőrösladányban megnylt Merán múzeumnak.) Nagymama halálára nem emlékszem, nem is tudatosodott bennem, még kicsi voltam.

Anyu szoptatott és a megmaradt, lefejt tejjel készítette a főzeléket számomra. Amikor elapadt a teje, tápszert kaptam, illetve volt olyan biztonságos intézmény, ahol azok az anyukák adtak le tejet, akiknek sok volt és azt ellenőrízték, sterilizálták, hogy baktérium mentes legyen és onnan el lehetett hozni.
A mozgásfejlődési szakaszok: fordulás hátról-hasra, hasról hátra, kúszás-mászás megfelelő időszakban történtek, viszont 22 hónapos koromig nem voltam hajlandó fölállni. Már javában tőmondatokban, bővített mondatban is kommunikáltam, mire úgy gondoltam, körülnézek a világban. (Nagymamám mindig mondta, mikor már beteg volt, szeretné látni azt, amikor fölállok. Sajnos nem sikerült, halála napján álltam föl. Úgy gondolom akkor is azért, mert nem értek rá velem foglalkozni.) Ő, amikor először fölemelt a pólyában, - az akkori szokások szerint állandóan gúzsba voltam kötve, - ledöbbent és szóvá tette, mekkora nagy öklöm van. Hát be is húztam szegénynek egyet.

Emlékszem, nem voltam hajlandó senkinek se enni, se bilire ülni, se aludni, ha anyu elment valahová és másra bízott családon belül. Közöltem, majd anyunak pisilek, majd anyunak alszom. Édesanyám egyedül nevelt, nagy szegénységben, de szeretetben. Sokszor sütött piskótát, aminek tetejét gyümölccsel szórta meg.
Jöttem-mentem a biciklivel és közben ettem a süteményt. Elmondta, nem lehetett velem labdázni, mert ha egyszer az a földre pattant, nem voltam hajlandó megfogni. Sírtam, hogy piszkos a kezem, mossuk meg.
1956-ban a szovjet hadsereg katonái Szigethalmon is tömegesen voltak és anyu át akart velem menni a hídon. Elmondása szerint én mentettem meg 2 évesen az életét. Mivel apu katona volt, így minden egyenruhásra azt hittem, az én apukám. Szaladtam az orosz katona felé kitárt kezekkel boldogan és kiabáltam, apucika, apucika. A gépfegyvereket felénk szegezték és ez a katona mondta: sztoj! Fölemelt és visszahozott a kővé dermedt anyuhoz. Nem sokkal ezután fölrobbant a híd.

Két évesen kerültem óvodába, mivel anyu volt a gazdasági vezető, felvettek. Volt egy felvételi beszélgetés, majd különféle tárgyakat tettek egy tálba, amit letakartak. Ki kellett választani egyet és kitapogatva megnevezni. Anyu izgult, mert elmondása alapján egyetlen tárgyat ismertem ezek közül és pont azt választottam. Kitapintottam és boldogan megneveztem a tojást. Nem sokáig jártam óvodába, mert ekkor  járvány volt a gyermekbénulás és körülöttem sorban bénultak le a gyerekek, ekkor anyu felkapott, haza vitt és soha többet nem mentem óvodába, ő pedig dolgozni nem ment. Anyu testvére ekkor Amerikában volt katona és mikor ezt meghallotta, az összes pénzén gyermekbénulás elleni vakcínát vett és Magyarországra küldte. Anyu nem kapta meg személyesen, de behívatták és engem egy nagy adaggal beoltottak és a többi egységet bölcsődés társaim között egyenlő arányban elosztották.

Három évesen majdnem bele estem a budiba, könyökömmel támaszkodva csak a fejem látszott ki belőle és nem tudtam kimászni, ezért keservesen üvöltöttem. Anyu nagyon sokára hallotta meg sírásomat és amikor meglátott, sokáig nevetett, ahelyett, hogy segített volna. Már alig tudtam tartani magam és féltem, ez szörnyű emlék.
Három éves voltam, mikor Március 15-én az apu munkahelyén, a Csepel Autógyárban  egy hordó tetejére állva elszavaltam  "Petőfi Sándor: Nemzeti dal" című versét teljes egészében. Az esküszünk szót nem tudtam kimondani, helyette ekküszünk szót használtam és döngettem a  kulccsontom közben, hogy hangsúlyt adjak a szónak - mosolyt csalva az arcokra. Én komoly maradtam. Ezután amíg apu ott dolgozott, mindig dupla mikulás csomagot kaptam és emlékeztek rám.
Ekkoriban azt játszottam, hogy egy kisüvegbe összegyűjtöttem hernyókat és bevittem a lakásba, a konyhakövön sorban kiraktam őket és gyönyörködtem bennük, versenyt játszottam, melyik a leggyorsabb. Anyu kiakadt és visított, hogy "de gusztustalan, vigyem ki azonnal." Erre közöltem, ők az én gyermekeim és sétáltatom őket.
Ez a szép időszakom 5.5 éves koromig tartott, ekkor Pestre költöztünk. Sírtam, nem szerettem volna, de anyu könyörtelen volt. Azt mondta, azt szeretné, ha Pesten járnék iskolába és ezt majd megértem és meg fogom köszönni neki. Így beköltöztünk a hírhedt VIII. kerületbe és itt lettem iskolás. Ronda Május 1. Ruhagyár által készített iskolaköpenyt viseltem és barna, magasszárú, fűzős cipőt lúdtapbetéttel. Volt még egy ünnepi fekete lakkcipőm is, de hát arra ritkán került alkalom, hogy fölvehessem. Szélem-hosszam egy volt, rövidre nyírták a szép hosszú hajam, nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben. Ha beteg voltam, piros cédulát kellett kitenni az ajtóra abban az időben, ami jelzés volt, hogy kerüljön el mindenki saját érdekében, nehogy megbetegedjen. Az iskolában jó tanuló voltam, de több intőt kaptam, hogy "óra alatt eszem." Választhattam, hogy körmöst, vagy tenyerest kérek-e, mint nevelési eszköz a tanárnőmtől.

Körfolyosós, földszintes, omladozó, nulla órás lebontásra ítélt, a szobában aládúcolt szoba-konyhás lakásban éltünk akkor már 3-an apuval. A WC az udvar másik végén volt, több család járt közös WC-re. Hideg volt mindig, kezet sem lehetett ott mosni, csak lakáson belül. Volt egy nagy poroló az udvaron és volt egy közös mosókonyha is, ahol a ház férfijai időnként patkányt kergettek. Néha a WC-ben is találkoztam velük, nem volt szívderítő látvány. Az udvar macskaköves, vándorköszörűsök jártak be, ócskások kiabáltak az udvaron, egyik szomszéd időnként hypót ivott és kiabált, hogy nem akar meghalni, segítsenek rajta.
(Hű, ez nagyon szocreál lett, de nem bánom.) Ebben az időben jártam romos házakban gyönyörködni, kedvenc kikapcsolódásom pedig az volt, hogy a közeli Kerepesi temetőben sétálgattam, ott éreztem azt, hogy nyugalom van. Mivel már tudtam olvasni, csodáltam az ország nagyjait, a sírokat, főleg a kriptákat. Otthon mindig zacskós levest ettünk, iszonyatosan sós volt, vasárnap néha rántottcsirke volt, de nem engem kérdeztek meg, milyen részét kérek, hanem mivel anyu nem szerette a csirkemellet, mert száraz, mindig azt kaptam.
"Katonás nevelésben" részesítettek, véleményem nem lehetett, ha volt az nem volt fontos. Ilyeneket hallgattam: "nehogy már a farok csóválja a kutyát, vagy a Makarenkó elméletről esett szó." Ismerősök, a család barátai mikor megtudták, hogy nincs testvérem, cinikus hangon "egykének" tituláltak, meg a "biztos el vagy kényeztetve" mondatot vágták a fejemhez. Az elkényeztetésből semmit nem éreztem.

A „Ratkó törvény” végig kíséri az életemet. Bárhová kerülök, mindenütt. 1954-es születésűekből van a legtöbb. Édesanyám mesélte, hogy kiságyat, alapvető babaápolási szereket, kellékeket nem lehetett kapni, már ha egyáltalán lett volna rá pénze. Általános iskolában 46-an voltunk egy osztályban. (Továbbtanulásnál nehéz volt bejutni abba a középiskolába, ahova szerettem volna, hiszen rengetegen voltunk.)
Ha csak törvénnyel kényszerítik a megszületést, akkor a rövid távú fizikai gyilkosság helyett hosszú távú erkölcsi gyilkosságot követnek el. Akkor is, ha ezt különböző ideológiával, propagandával támasztják alá. A háború utáni egyik legnehezebb gazdasági és ideológiai korban fogantam. Nevelkedésem, iskoláztatásom ideje alatt a családunk szűkös körülmények között élt, és nagy anyagi erőfeszítéséket kellett, hogy tegyen a mindennapi megélhetés érdekében.

És mindezek ellenére azt érzem, gondolom, hogy mégis boldog gyermekkorom volt!